Helyzet a következő. Tegnap a munkahelyre lejött Pestről a nagyfőnök, egész nap bent volt, ellenőrzött, majd a nap végén volt egy megbeszélés, ami rohadt sokáig elhúzódott. Kb. 20 órára értem haza. Z-nek nem tudtam szólni, hogy tovább leszek, mert a telefonom nem volt nálam. Mikor elindultam haza, láttam, hogy volt 6 nem fogadott hívásom, abból talán 2 volt anya. Tiszta ideg volt szegény, hogy hol vagyok, miért nem szólok, hazafele menet inkább hamarabb leszállt a buszról és sétált, mert nem bírt egy helyben ülni. Végül szép lassan lenyugodott szegénykém. Azért hozzátettem neki, hogy na látod, hogy az emberből ilyenkor az aggódás, a kétségbeesés, a düh tőr elő és nem rögtön az öröm, hogy hála az égnek egyben vagy. Történt ugyanis pár hete, hogy Pesten volt állásinterjún. Késő éjszaka váltunk el, hogy még gyorsan vesz kaját és megy is fel a lakásra, azután pedig felhív. Na igen.... Kb. 3 óra múlva sikerült elérnem, és rohadt ideges voltam, sírtam neki a telefonba, hogy hogy a fenébe tud így elfelejteni? Azt hittem valami baja esett, nagyon rossz érzésem volt, és nem véletlenül. Elmesélte, hogy 2x is volt zűrös szituja, de okosan megoldotta és nem történt semmi baj. Én meg csak mondtam neki továbbra is, és közben talán még inkább felment a pumpa, amikor mondta, hogy elbeszélgette az időt. Basszus...fuhh... ebben reménykedtem végig, hajlamos rá, hogy megígéri, hogy hív, aztán mégse, mert eldumálja az időt vagy ezt meg azt csinál. Na mind1, a lényeg, hogy megkaptam a magamét, hogy miért nem örülök, miért rinyálok stb. Na tessék, hát ezért nem! Most már ő is megtapasztalta. Könnyű úgy beszélni, hogy nem éled át azt, amit a másik. Az a helyzet, hogy rengeteg rossz dolgot látott már a világból, nagyon durva dolgokat átélt, és nagyon félt engem ha éjszaka, vagy ha már sötétedéskor egyedül császkálok. De mégse gubózhatok be.... Na de téma lezárva.
Ma gyorsan elment a napom szerencsére. Volt is mit csinálni. Nap végén alá lett írva a munkaszerződés, így végre hivatalosan is ott dolgozom.
A szokásos reggeli beszélgetés alatt Z megemlítette, hogy reméli ma örömteli napom lesz. Nekem ezen megakadt a fülem, olyan kis sejtelmes volt, mintha készülne valamire. Még viccelődtünk is vele, de nem tulajdonítottam neki különösebb okot, hiszen olyan messziről nem igazán tud mivel meglepni napközben. Erre mikor hazaértem (és persze közben megint vele telefonáltam), észrevettem néhány levelet az asztalomon, és közte volt az övé is. Borzasztóan megörültem és mindezt végighallgatta. Kibontottam, és annyit láttam, hogy egy borítékról letépett hátlap tele van írkálva. A kis bolond tegnap lekéste a fodrászt, ott ült a postánál, és gondolta ír nekem egy levelet, de csak egy régi boríték volt nála. Letépte a hátulját és teleírta nekem egy nagyon szép verstől kezdve minden édes dologgal. Ezt a levelezés dolgot még én kezdtem télen. Akkor nagyon örült neki, teljesen meghatódott attól amit készítettem neki és elküldtem postán. Ezután ő is visszaküldte, és most újra kaptam egy kis rögtönzött levélkét. Azt tudni kell róla, hogy hihetetlenül jól tud spontán verset költeni. Csak belekezd és mondja mondja ráadásul úgy, hogy rímel is. Mindig tátva maradt tőle a szám. A kapcsolatunk elején sokszor küldött nekem apró versikéket, és a hétvégi veszekedésünk alkalmával pont megtaláltam ezeket lementve a telefonomban. Meg is könnyeztem őket, mert imádom egytől egyiket, és mert hiányoztak. Erre tessék, megkapom tőle ezt a levélkét. Azt is megírta, hogy rajtam is sok a teher és nekem is helyt kell állnom. Nem akarja, hogy szomorú legyek és feszüljek, ill. hogy még mindig nagyon szeret a sok rossz ellenére is.
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én imádom olvasni a kézírását. Szinte még abba is szerelmes vagyok, mert ez is ő.  Az ő betűi, és szinte látom magam előtt ahogy leírja őket. Hmm... ilyen ez a szerelem...
Jajj és el ne felejtsem, Z levele miatt észre se vettem. Anya szólt rám, hogy meghozták a jogsimat is. Így most már szabad a pálya és vezethetek. Már csak kocsi kellene....